Smaragdszem

• Kezdőlap
• Tagok
• Keresés
• Frissek
• RSS

...Ezt követően elváltak útjaink és egy ideig nem láttuk egymást. Akkor még azt hittem, hogy így alakult, véletlenül történt – ma már tudom, hogy Deirn szándékosan intézte így. Csak az élet, mint a legjobb tanító mester, nevelhetett belőlem igazi bárdot.

Őt soha többé nem láttam.

Hogy ki vagy mi vezetett a Városállamokba, azt máig nem tudom, azt viszont igen, hogy már az első adandó alkalommal egy balhéba keveredtem. Akkoriban (is) napról napra életem és megragadtam minden pénzszerzési lehetőséget. Egy szó szerint furcsa alakokból álló bandával valami bányát kellett megtisztítanunk némi jutalomért cserébe. De amikor megláttam kikkel kell lemenni oda, majdnem felkacagtam! Volt egy öreg ember, egy elf (tényleg igazi volt, megnéztem közelről!), egy hazámbeli harcos és egy öreg nő. Az egész társaság olyan bizarr volt, viszont így együtt volt egy meghatározhatatlan kisugárzásunk, ami arra késztetett, hogy ne hagyjam elúszni ezt a lehetőséget és vállaljam a kockázatot a szemmel látható baljós jelek ellenére is. Tudod olyan ez, mint amikor meg kéne innod még egy felest de érzed, hogy rossz vége lesz... Na a balhéra visszatérve: sajnos a küldetés során egy súlyos sebet kaptam, hogy Krán vinné el az illetőt, de az igazi elf később meggyógyított. Így amikor később visszamentünk a városba nem hagyhattam szó nélkül ahogy kikezdik szegényt a kapunál álló pondró őrök. Szó szót követett, és pár parázs mondatváltás után azon kaptam magam, hogy kivont rapírral állok előttük, aminek az lett a vége, hogy Impius, a korábbi megbízónk, örökre kitiltott a városból. Dühös voltam és fiatal de legalább a pondró őr nem tette zsebre amit tőlem kapott!

Talán az őr már nem emlékszik arra, hogy milyen szóváltás volt alkonyat tájt a kapunál, én viszont tisztán emlékszem, hogy az volt az a bizonyos pillanat, amikor az életem új fejezethez érkezett. Ráléptünk a kalandozóvá válás imbolygós és életveszélyes ösvényére és habár társaim ezt még pár évig nem vallották be maguknak, de úgy gondolom, abban a pillanatban, a szívük mélyén már ők is tudták: valami megváltozott...
És hogy mi minden történt ezután? Rendelj még egy kupával abból a vörösből nekem és elmesélem az egyik kalandunkat, de ha gondolod párat dalban is el tudok mondani neked. Csak pálinkát ne, kérj, hisz ha figyeltél az előbb mondtam, annak nem lesz jó vége. Hmm, szilva? 2-t kérjél akkor nekem is, az egyikre meghívhatsz a másikat pedig te állod.

Hogy mire vagyok büszke? Például élek, és élni is fogok még egy jó ideig. Szellemem és testem friss és üde, minden napot a barátaimmal tölthetem és testemet szabad levegő járhatja át. Van hazám amire büszke vagyok, ugyanazt a lantot pengetem, amit még mesteremmel közösen készítettünk. Nemesi címet szereztem Predocban, bár két lányom és feleségem 7 éve nem láttam… Bal oldalamon Eloir lóg, jobbomon az első, 3 ezüst tallélért vásárolt hárítótőröm, hátamon Adun-Niur, amin Arel áldása biztosítja a kékacél nyílvesszők pontosságát. Nap, mint nap új kihívásokat keresek és találok, az elfogyasztott italok számával csak a megszerezett női szívek tarthatják a versenyt. Hazámban Chei király lovaggá ütött, de már több kitüntetést kaptam az Északi Szövetség vezetőitől és a Fehér Páholytól is, nem beszélve arról, hogy Toronban a Terrn klán szavatolja a famor kasztba tartozásomat. Megálmodtam egy kardkészletet, amit olyan nehéz lesz megszerezni, mint Anae szívét - de mindkettő már csak idő kérdése. Úgy gondolom ezek után már csak egy célom lehet: az Istenek Völgyébe kerülni, hogy a Sólyomasszony mellett harcolhassak az idők végtelenségéig.

Bárdnak születtem, bárd vagyok és bárdként fogok meghalni. Ez az, amiért minden egyes nap meg kell küzdenem, mert ilyen egy kalandozó élete.

Azt mondod léha? Azt mondom néha!
Azt mondod alaptalan mendemonda? Azt mondom igaz legenda!
Nem rendelkezem javakkal? Csatákat nyerek szavakkal!
Azt mondod gazember típus? Legyeb inkább frappáns stílus!

Hogy leléptem Drágám és elfeledtelek? De hisz' mindig is téged szerettelek!
Te meg hencegsz hatalmas diadallal? Ugyanezt elérem egy dallal!
Kell valaki ki az irhám mentse? Úgy hívom én őt: szerencse!
Nem nyertél miután a pörgő érme visszaesett? Lehet nem voltál elég talpraesett...

Pontosan abban a minutumban kezdett rá a „Szívem, ó haragos szerelmem” című nótára a Fekete Bölény fogadó kobzosa, amikor az egyik helyi erőember a sokadik üres korsót vágta hozzá a már sokat látott égetett asztalhoz. A hangulat – ahogy az ilyenkor lenni szokott – már-már a tetőfokára hágott és megjelentek az első asztalon táncoló, egymás karjaiba boruló egyének is. Habár kobzosunk már a sokadik ingyen kört tudhatta magának frissen szerzett barátaitól, nem ő volt az egyetlen a Bölényben, akit meghívtak valamire az este. Az egyik asztalnál egy vékonyabb testalkatú, fiatal arcú lány ült, testét szürkés incognó fedte, haját barna színű bőrrel fogta össze. A figyelmesebbeknek észrevehették a lábbelijébe rejtett tőrtokot és a felső ruházat alatt megbúvó, személyre szabott vékony posztót, mely a hathatós védelmet feláldozva inkább az alakja kecsességét emelte ki. Valahogy nyugodtnak, kacéran mosolygósnak tűnt még ebben a zajos, egyre jobban a feje tetejére álló fogadóban is. Erőemberünk türelme akkor fogyott el teljesen, amikor a fogadós széles bögyű felesége egy ingyen predocit szolgált fel a csillogó szemű hölgynek: - A ház legjobb borát az az Úr küldi neked aranyoskám – mondta, majd rámutatott az egyik fal mellett ülő férfire. - Azt üzeni még, hogy sohase feledd az égen szálló madarakat csodálni, hiszen sosem tudhatod melyikük lehet éppen a te őrangyalod. Ezzel eltette a darab papírt, amelyről felolvasta a szöveget és a söntés felé vette az irányt. Még éppen időben mert ebben a pillanatban elrepült egy asztal a helyéről, amiről most minden tartalom a környező emberek felé szállt. A tapasztaltabbak már rutinból emelték a köpenyük, incognójuk szélét, hogy megóvják ruhájukat a felszolgált lőréktől, de persze akadtak akik nem voltak ilyen figyelmesek. Elég volt ennyi a pattanásig feszült hangulatban, hogy egycsapásra elszabaduljon a káosz. Voltak, akik csak búsan konstatálták az esti buli végét, mások kifejezetten örültek, hogy alkalmuk nyílik törleszteni a nem túl szimpatikus egyéneknek. Így tett erőemberünk is, aki az egész verekedés kirobbantásáért volt felelős, és most dühödt vadként rohant a fal mellett üldögélő, pimasz képű ember felé. A korábban lezajlott ötletszerű ivóverseny győzteseként nem engedhette meg magának, hogy bárki packázzon vele. Ennek az érzésnek az erősítéséről az este elfogyasztott tetemes mértékű alkohol is gondoskodott, valamint még élt a gyanúperrel is, hogy a verseny idejére eltűnt húga összefüggésben áll a most rezignált arccal szemlélődő középkorú emberrel, aki amúgy is gyakrabban kacsingatott testéve felé, mint a többi fogadóban tartózkodó férfi. Ezek az érzések a másodperc tört része alatt naftaként lángoló dühvé fokozódtak aminek következtében sebzett vadként indult el ma esti kiszemeltje felé. Pár embert leszámítva nem sokan álltak az útjába, de még ezel a bátrabbak is egy-két pillanat alatt a recsegő fapadlón találták magukat. A viharos találkozást követően eszük ágában sem volt onnan feltápászkodni a veszély elmúltáig, így inkább az asztalok alatt megbújva várták a verekedés végét. A fal mellett ülő pimasz képű férfi szemein mintha egy pillanatra félelem suhant volna át, de most, hogy a találkozás kimenetele biztossá vált, már nem tétovázott. Felugrott az asztalra és, még mielőtt vadkanunk ráboríthatta volna, a legközelebbi korsót egy jól irányzott rúgással a száguldó hármas-szekrény felé küldte. Ez - ha másra nem is - de a lendületének megakasztására bizonyosan elegendő volt. Egy pár másodperccel később már megbánta, amikor egy széket törtek ketté a hátán amitől ő a földre esett – 34. életévében már gondolnia kellett volna arra, hogy a ragadozók gyakran falkában támadnak... Ezek lehetettek az utolsó gondolatai aznap este, hiszen másnap már a közeli kanális egyik bűzös szemétkupacán ébredt rettentő sajgó végtagokkal és egyel kevesebb foggal.

A kobzos mintha csak megérezte volna a kitörő balhé kezdetét, mert korábban cuccait már a zsákjába pakolta és felhelyezte a felette lévő ablakpárkányra. Az ablakot – friss levegő gyanánt – már korábban kitárta, mely most igen jó döntésnek bizonyult. Amikor az első pohár a földön landolt ő már lantjával a kezében az ablakon mászott ki, megúszva ezzel mindenfajta érték és presztízs csökkenést. Egy dologért azonban még a párkányon guggolva visszafodult, méghozzá egy felé repülő garasért amit egy eddig nem túl feltűnő, ugyancsak szürkés alak dobott feléje. Még egy utolsó pillantást vetett a mai legfőbb adakozója szürkés-poros köpenyére, barnás-vöröses kalapjára, a nyakában lógó opálosan csillogó medáljára, és az ing alatt nyaktájékon kivillanó durva, ámde csodálatosan megmunkált és díszített bőrvértjére, az oldalán lógó vékony kardhüvelyre és az abból kiálló zöldes végű markolatra, valamint a táskára erősített íjra és tegezekre, majd egyet vicsorogva a fogadó hátsó részére néző ablakon át kiugrott a szabadba és a sötétség leplébe burkolózva a kikötő felé vette az irányt. A garasos ember nyugodtan felállt és egy középkorút is meghazudtoló nyugalommal, tízéveket számláló tapasztalattal a háta mögött, minden különösebb erőfeszítés nélkül átkelt a megtébolyodott fogadón. A most tárva-nyitva lévő bejárati ajtó előtt még visszapillantott a fiatal hölgyre egy féloldalas mosolyt erejéig és a Bölényből kilépve a fogadó előtt várakozó lefüggönyözött batárhoz lépett. A bent ülő társai fura nyelveken, kissé idegesen köszöntötték, majd a kocsisnak jelt adva elhajtottak az éjszakába…

Verőemberünk talán sosem fogja megtudni, hogy az ember, aki másnap reggel egy kanális szélén ébredt, teljességgel ártatlan az ajándék predocit illetően, valamint valószínűleg azt sem, hogy másnap a Fekete Bölény takarító fiúja egy pár finom bőrből készült női kesztyűt talált az egyik szoba ágya mögé csúszva. Amit viszont bizonyosan megtud, hogy az édesanyjuk által a leány-testvérének adományozott színarany láncból és medálból készült nyakravaló rejtélyes körülmények között elveszett egy esti fogadóban tett látogatás alkalmával...